Brékó, brékó, itt Lipcsei Krisztina beszél Franciaországból.
A család eszméletlen aranyos. Van egy velem egykorú lány fogadótesóm, ami a legnagyobb ajándék lehet egy AFS-es diáknak. Habár nem ő a legjobb barátnőm, és a barátaink sem ugyanazok az emberek, hihetetlen jól kijövünk. Folyton együtt énekelünk, táncolunk, és sokat segítünk egymásnak a tanulásban, még úgy is, hogy én csak az angolban tudok neki. Bizony, bizony, ő bizonyult a legjobb franciatanárnak a környéken. Neki köszönhetem, hogy már nem követek el annyi nyelvtani hibát, és már a diáknyelvben is otthon vagyok. Már egészen belerázódtam a francia életbe, már tudom, hogy hol érdemes megvenni a legfrissebb baguettet, már vagy milliószor főztem francia (és persze magyar :)) specialitásokat a fogadó anyukámmal, és a suliban is 16-os vagyok 20-ból. Megtanultam, hogy a vacsora családi program, ami minimum egy órát vesz igénybe. Megtanultam, hogy itt mindenki puszival köszön mindenkinek és természetes dolog, hogy megkérdezi, hogy minden rendben van-e. Lassan, de biztosan ismerem meg a francia borászatok remekeit és büszkén kóstoltatom családommal a híres Tokaji aszút.
Persze voltak érdekes élményeim is. Amikor először mentem bulizni a fogadótesómmal, hihetetlen akcentusom volt, ami miatt előszeretettel piszkáltak a helyi srácok. Persze nem bunkón, vagy ilyesmi, csak viccelődtek. Hát az akcentusom majdnem eltűnt (a fogadótesóm mondta), de bizony még három hónap után is ezeket a vicceket hallgatom. Persze, egy cseppet sem bánom, inkább velük nevetek.
Körülbelül három hete történt, hogy azt akartam mondani fogadó anyumnak, hogy ,,lefeküdtem”, mint aludni, de a végén az sült ki belőle, hogy ,,lefeküdtem”, mármint valakivel. Először nem értettem miért néz furcsán, aztán amikor folytattam a mondatot, szinte hallottam, ahogy leesik a kő a szívéről. Nem volt vészes, elmagyarázta a különbséget, aztán jót nevettünk, de tény, hogy rákvörös voltam.
A sajttal is volt egy kellemetlen élményem. Még az ideiglenes családomnál ettük a sajtot vacsi után. Magam elé vettem egy kis kenyérdarabot, vele a sajtot, pont úgy, mint a többiek. Ezzel nem is volt gond. Csakhogy észrevettem, hogy le fog csöppenni az olvadt sajt a kenyeremről, és tekintve, hogy az első kés igen messze volt, az ujjammal kentem vissza a kenyérre. Ebből az apuka csak annyit látott, hogy az ujjammal kenem a sajtot a kenyérre. Mondanom sem kell, hogy dülledt szemmel kérdezte, hogy mit csinálok. Bocsánatkérések közepette elmagyaráztam, hogy mi történt, mire az anyuka nevetett, de az apuka nem. Hát az nagyon ciki volt. Azóta a végleges családomnál már mindig nagyon figyelek, hogy sajtevés közben mindig legyen nálam kés.
Velem nagyjából ezek a dolgok történtek. Remélem, minden rendben megy Magyarországon is, a leendő cserediákok már készülnek a nagy kalandra, a Magyarországra ment cserediákok pedig sikeresen beilleszkedtek. Még egyszer szeretném megköszönni, hogy itt lehetek.
Lipcsei Krisztina