Amikor az ember 16 éves, keresi a helyét a saját és a tágabb világban. Mindenki máshogyan és máshonnan indul, mások az álmok és mások a realitások, de álmodni mindig lehet (és talán kell is). A szüleim mindig azt mondták: ,, Ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy.” Mindig arra neveltek, hogy tanuljak, hiszen azt sosem veheti el tőlem senki. Válni valamilyenné mindig egy hosszú folyamat, 16 évesen pedig az ember még nem mindig látja az utat. Tapogat. Felmér. Elvét. Kardjába dől. Újrapróbálkozik.
Kisvárosból bekerülve Debrecenbe, az osztályomban egy nap megjelent egy olasz fiú, Angelo, majd azt hallottam, hogy valaki jön és mesélni fog arról, hogy valójában mit is keres ő itt. Hát így. Így indult. Már nem is emlékszem, hogy kerültem oda, de ott voltam a könyvtárszobában. És ott elkezdődött valami más, valami olyan, ami 17 év elteltével is elgondolkodtat, formál, ami felejthetetlen, ami örök. Egy életfelfogás, egy életérzés.
Aztán egyszer csak Angelo cipőjében találtam magamat. Cserediákká lehettem, lettem. Emlékszem azokra az augusztusi napokra, amikor várva vártam, hogy mikor dobják be a ládába – igen bizony, akkor még így érkezett az értesítés – a fogadó családom anyagát, és egyszer csak ott volt. Az én fogadó családom. Az enyém. Mert engem választottak.
Egy tanév, megannyi élmény, volt lent, volt fent, volt öröm, volt sírás, volt új nyelv, volt új család. Új család. Család. S bár teljesen más volt a nyelv, a kultúra, a napi rutinok, egy mégis ugyanaz volt: a szeretet. Mert az egyetemes. Adtam és kaptam. Megértettek és megértettem. És megértem, hogy értékeljem, hogy belássam, hogy mit kaptam.
Még most is, 17 év elteltével 2 anyukám, 2 apukám és 4 fiútestvérem (egy itthon, három pedig Hollandiában) van, akik néhány hónapja szülői szeretettel átitatva, büszkeséggel a szemükben élték át velem eddigi életem egyik legkedvesebb élményét, az esküvőmet. Azt hiszem az az érzés, ami a holland apukám köszöntőjekor átéltem, leírhatatlan.
Hogy mit ad egy szülő a gyerekének? Olyat, amit akkor talán még nem lát be a gyereke, ami hosszútávon válik megfizethetetlenné. Küldő szülőként a gyerek megtanul egy idegen nyelvet, önállósul, megtanul (át)értékelni, fogadóként pedig a nyitottságot, a lehetőséget angolul megtanulni, a gátlások leküzdését, a kreativitást viszi magával, és hogy megérezze; a szeretet határ-talan. Nem csak a közös név, a vér tesz minket családdá, testvérekké, hanem a közös értékek, élmények, amelyek nem országhoz vagy kontinenshez köthetőek.
Kívánom minden családnak, aki a fogadáson gondolkozik, hogy szolgáljon az én esetem egy jó példával arra, hogy mi mindent adhat a gyerekének egy cserediák fogadása, és minden küldésen gondolkozó szülőnek, hogy nem az ország, hanem a lehetőség, hogy nem a hely, hanem a közeg számít, a gondoskodás, a jó akarás.
Nekem ez az AFS sztorim.
És még nincs vége.
Tisóczki Petra